Eljött a pillanat, amikor jönnie kell annak a bizonyos félmaratonos bejegyzésnek (ma neveztem az idei versenyre). Nem rég azt írtam, hogy amire azt hittem, az út vége, az volt maga az út. Az út afelé, hogy a futás valóban lehet élmény, hogy eljöhet az a nap, amikor legyőzöm önmagamat. Ez volt az a nap: 2012. szeptember 9., a Nike nemzetközi félmaraton (21 km) napja.

29 éves vagyok. Bár tini koromban 13 másodpercen belül futottam a 100 métert, 10 sportolás nélküli év után 2012 májusában kezdtem el újra futni. Majdnem meghaltam az első 5 km-en, amit egyben futottam le. Nem motivált a fogyás, azaz nem eléggé, így kitaláltam, hogy lefutom szeptemberben a félmaratont. Távolinak és gyakorlatilag lehetetlen célnak tűnt, mégis ösztönzőleg hatott rám, így beneveztem, lesz, ami lesz alapon.
Aztán eljött a nap. Nem volt mese, fel kellett kelni és futni kellett. 21 ezer métert. Hangosan röhögtem magamon azon a reggelen, miközben legszívesebben sírtam volna a félelemtől.

Bár hetekkel szeptember kilencedike előtt nagyon határozott voltam abban a kérdésben, hogy végig fogom csinálni, bevallom, arról fogalmam sem volt, hogy hogyan. Azzal, hogy mindenki naponta nekem szegezte a kérdést, hogy normális vagyok-e, biztosan átgondoltam-e ezt és hogy egyébként is, a betonon futás roppant mód veszélyes, már rég nem foglalkoztam. Hajtott a bizonyítási vágy, a "csakazértis".

Az utolsó héten tudatosan, csak a félmaratonra koncentrálva nem ittam egy korty alkoholt sem (nem vagyok alkoholista, úgyhogy ez a része viszonylag könnyen ment), próbáltam sokat aludni és minél kevesebb időt tölteni munkával. Mivel utóbbi nem tőlem függött, ezért ezt nehezen is valósítottam meg, pláne, mert akkor két hete új munkahelyen dolgoztam. Szerencsére szabad hétvégém volt, így fejben péntek estétől már "hangolódtam" a vasárnapra.
Mindent elterveztem, hogy mikor fogok felkelni, hogy melyik futópólót, zoknit veszem majd fel, mit fogok reggelizni, hogyan jutok el a Városligetbe, mi lesz a verseny utáni ebédem, stb stb. Nagyon izgultam. Szombat este nagyon korán feküdtem le aludni, hogy reggel fel tudjak kelni fél 6-kor. A rajt 9-kor volt és mivel egyáltalán nem erősségem a reggeli futás, sőt, a reggeli ébrenlét sem, így muszáj volt időt hagynom magamnak a rajt előtt.
Zabpehely, banán, tej - ez volt a reggeli menü. Nem akartam sokat enni, inni, elkerülendő a verseny alatti wc-zést. Korán elindultam a Városligetbe, anyukám vitt autóval, ott még megettem egy banánt, majd bemelegítettem. Kb. annyira éreztem magamat fittnek, hogy érzésre jó esetben egy szigetkört tudtam volna futni... A rajtvonalnál az utolsók közé álltam, integettem még egyet anyukámnak, aki hihetetlenül lelkesen biztatott egyébként végig a felkészülésemben, majd elindítottam a zenémet és remegni kezdtem. Sejtettem, hogy parázni fogok, de arra azért nem készültem fel, hogy ennyire... Jobbra-balra nézelődtem, remélve, hogy mások is remegnek, de ők mosolyogtak. Nem értettem, miért, mitől, hogyan.
Én inkább féltem, akkor talán leginkább attól, hogy felvesz a záróbusz. Míg májusban fogalmam sem volt arról, mi is ez valójában, augusztusban már a szó gondolatától is irtóztam. Olyan lehet ez, mint a Loch Ness-i szörny, hogy hiába sosem látod, mégis rettegsz attól, hogy utolér. 2 óra 40 perc. Ez volt az az idő, amin belül kellett lefutni a 21 km-es távot ahhoz, hogy ne találkozzak a záróbusszal. A 7 perc/km-es iramnál lassabb futókat utoléri ez a busz, elveszi tőlük a chipet és vége. Vége a versenynek, vége mindennek.

Ezeken járt az agyam, amikor eldördült a rajtpisztoly, de mivel több mint 11 ezren voltunk, percek teltek el, míg ténylegesen áthaladtam a rajtvonalon. Nagyon dobogott a szívem és az első pár méternél tényleg megfordult a fejemben a kérdés, hogy mit is keresek én itt. Nehezen tudtam egymás elé rakosgatni a lábaimat, komoly koncentrációt és önfegyelmet igényelt a levegővétel is. Utólag tudom, hogy az izgalom miatt, de akkor ott, nem igazán értettem az okát, hogy miért vagyok fáradt alig 500 méter után.
Az Andrássy útra kikanyarodva, látva magam előtt a rengeteg futót, pár percre ki tudtam kapcsolni és elengedni azt a görcsösséget, ami bennem volt. Az út két oldalán szurkolók, zenészek, nézelődök. Az egész város, amerre csak mentünk, egy emberként drukkolt nekünk, futóknak. Már a többesszám gondolata is furcsa volt. A Deák térhez érve rendőrök irányították a forgalmat, mert hatalmas dugó alakult ki miattunk, de valahogy minden autós türelmesnek tűnt. Voltak, akik az autónak támaszkodva tapsoltak és éljeneztek, voltak, akik dudáltak, de nem indulatból, hanem a hangulatot fokozva. Közben betyárnak öltözött srácok doboltak az Erzsébet tér sarkán, majd pár méter múlva citerázó kisfiú mellett futottunk el. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas utcazene fesztivál. Pont kezdtem komfortosan érezni magamat, kezdtem megtalálni a saját ritmusomat, amikor beszúrt az oldalam... Mondanom sem kell, nagyon megijedtem. Azt hittem, ez elő se fordul majd a kifogástalan taktikámmal: nem futom el magam az elején, sőt, inkább nagyon lassúra veszem a tempót, nehogy baj legyen. Ennek ellenére mintha késhegy bökdöste volna az oldalamat, úgy szúrt a beakadt levegő. Próbáltam magamat megnyugtatni, hogy máskor is volt ilyen és akkor is tovább tudtam futni. A Gresham-palota előtt aztán kiválasztottam magamnak egy zöldpólós nénit, aki elég követhető iramban futott előttem, gondoltam felveszem a ritmusát és akkor egyenletes levegővétellel, fix tempót tartva majd elmúlik a fájdalom. 300 méterig bírtam ezt az "eredjünk más nyomába" stratégiát, amikor rájöttem, ez nálam nem működik: nem tudok egyenletes tempót futni. Addig-addig gondolkodtam azon, hogy most akkor hogyan is csináljam ezt a tempó dolgot, míg azon kaptam magam, hogy elhagyva a Clark Ádám teret, a budai alsó rakparton futok. Félve, azaz inkább rettegve néztem magam mögé. Attól féltem, hogy mi van akkor, ha jön a záróbusz. Ha közeledik. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem láttam a buszt, viszont azt igen, hogy nagyon sokan vannak mögöttem.

Ezen felbátorodva elkezdtem magamban mosolyogni. Egy röpke pillanatra, kb. 6 km-nél azt gondoltam, hogy nem is olyan vészes ez az egész, lám, már Budán vagyok, egy csomóan futnak a hátam mögött, szuper az idő is, mindjárt jön egy frissítő, ahol ihatok... szóval azt hiszem, akkor és ott tetszett, hogy félmaratont futok. Igaz, hogy annak röpke egy harmadánál se tartottam még, de ez most teljesen mellékes. Azt, hogy szuper az idő, kb. az Erzsébet-hídig tudtam bemagyarázni magamnak, ahol is már patakokban folyt rólam a víz. Gyakorlatilag egy kis vattapamacsnyi felhő sem volt az égen, cserébe már akkor 28 fok körül lehetett a levegő hőmérséklete. Sűrűn áldottam a tesómat, amiért azt tanácsolta, hogy fussak baseball sapkában. Reggel a tükör előtt nézegetve magamat benne még anyáztam, de most, 8 km környékén hálával gondoltam az eszére. Nagyon jó zenék szóltak a fülembe, gondolatban még meg is veregettem a saját vállamat, amiért megfelelő ritmusú számokat töltöttem le.
 
A Szabadság-hídnál volt a Nike egyik "bulisátra", ahol hatalmas LED-es kijelzőre kivetíttették a szurkolói üzeneteket és folyamatos zenével konferáltak fel minden futót. Már az is jól esett, amikor bemondták a nevemet és hogy életem első félmaratonját futom, de annál nagyobb löketet semmi sem adhatott volna, mint az, hogy láttam anyukám nekem szóló üzenetét a kijelzőn. Nagyon jó érzés volt! Nem tudom, hogy ez volt az oka vagy csak ekkorra találtam meg a ritmusomat, de a Szabadság-hídon vissza Pest felé olyan volt, mintha mindig is futottam volna. Jól ment, nem kapkodtam levegőért, nem éreztem fáradtságot, nem volt melegem és továbbra se találkoztam ősi ellenségemmel, a záróbusszal. Nem futottam gyorsan, de így is lehagytam egy-két embert, újra találkoztam a zöldpólós nénivel, majd a kék gatyás sráccal, a félmeztelen kopasszal, a fura lánnyal, a hosszúhajjú lilagatyással és hasonló figurákkal. Közben az járt a fejemben, hogy ha ez ennyire könnyű és jó, akkor miért nem fut mindenki félmaratont? Mekkora buli már ez, itt fut mindenki a környezetemben, szól a zene, az emberek körülöttünk tapsolnak és úgy szurkolnak nekünk, mintha világsztárok lennénk, ráadásul a fél várost is lezárták miattunk. Ebben a pár percben őszinte volt a mosolyom és valóban, az ott készült képek is azt bizonyítják, hogy fülig ért a szám. Sosem fogom elfelejteni, amikor az ott dolgozó fotós kolléga megkérdezte 16 km-nél, hogy hogy bírom. Olyan természetességgel vágtam rá, hogy jól, hogy magam is nehezen hittem el. Megelégedéssel nyugtáztam, hogy indokolt, hogy elindultam ezen a versenyen, hogy jöhet bármi, most már végig csinálom. Ez volt az a pillanat, 16 km tűző napon való futás után, amikor elhittem, amikor már tudni véltem, hogy meg lesz, meg fogom tudni csinálni.

Ez a "minden szuper és ide nekem a világ összes futópályáját" állapot azonban nem tartott sokáig. A pesti felső rakpartra való kanyarodáskor elfutott mellettem a félmeztelen kopasz. Kicsit bökte a csőrömet, hogy leelőzött, elvégre nem is olyan régen én hagytam le őt. Remek logikával összeraktam a tényeket: lassulok. Semmi baj, nem időre megy. Mármint persze igen, de ekkorra már egyáltalán nem féltem a záróbusztól, mert bár fentről az alsó rakpartra lenézve végre láttam, hogy valóban létezik ilyen, olyan távolinak tűnt. Nagyon meleg volt már viszont, a frissítőponton egy teljes pohár vizet locsoltam a testemre, hogy kicsit hűtsön. A Parlament előtt fordultunk rá az Alkotmány utcára, 17 km-nél tartottam. Nem tudom, kinek mikor jött el a holtpont, ki mikor kezdett el tényleg fáradni, de a helyzet a következő: a maradék 4 km volt életem legnehezebb 4 km-e...

Az útvonalon gyakorlatilag végig láttam olyanokat, akik sétálnak, akik megállnak, őket mindenki biztatta. Nagyon szimpatikus volt az egész, hogy a gyengébbeket segítik az erősek, mindenkinek volt a másikhoz egy-két kedves szava. Próbáltam én is így tenni és amikor elfutottam egy sorstárs mellett, aki sétált, rámosolyogtam és mondtam, hogy hajrá. Tudtam, hogy jól fog jönni majd nekem is a hasonló támogatás.
Bár a célhoz fizikailag egyre közeledtem, lelkileg egyre messzebb kerültem tőle. Voltak pillanatok ez alatt a 4 km alatt, amikor majdnem feladtam. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt az érzést, amit 17,5 km-nél, a Nyugatinál lévő felüljáróra való felkocogáskor éreztem; a félmaraton legnehezebb pillanata volt talán. A kétségbeesés, a reménytelenség, a fájdalom kezdett eluralkodni rajtam és éppenséggel az sem segített a mentális állapotomon, hogy szirénázó mentők cikáztak az útvonalon, mielőbbi segítséget nyújtani próbálva azokon, akik rosszul lettek. Sokan voltak. Talán az lehetett a baj, hogy meleg van, hogy konkrétan két órája futunk a tűző napon. Vagy az, hogy olyanok is elindultak, akik nem voltak biztosak magukban, az erejükben vagy nem készültek fel rá. Magamra is gondoltam itt és elkezdtem félni attól, hogy mi lesz velem, ha rosszul leszek, ha egy mentő lesz az én záróbuszom. Mit fogok akkor csinálni, hogyan fogom értesíteni anyukámat a célban, hogy bár féltem tőle, nem haltam bele a 21 km-be, csak átmenetileg infúzióra kötve fekszem egy mentőautóban.  Mi van akkor, ha elájulok és beverem a fejemet és vérzik majd? Utálom a vért, nem bírom. Erről az jutott eszembe, hogy a lábujjaimon már tuti vérhólyagok vannak. Innen már csak pillanat volt arra asszociálni, hogy tévedtem és mégis bele fogok ebbe halni. Abba, hogy két órája futok, betonon, napsütésben, idióta sapkában. Ebben a percben azon kaptam magamat, hogy lassulok, sőt, szinte sétálok felfelé az emelkedőn. Ne, ne, csak ezt ne! Győzködtem a lábaimat, hogy ne csinálják ezt velem, meg ne álljanak, nem lehetnek ilyen önzőek. Pár másodpercig ment ez a harc a lábaim és az agyam között, hajszál híján ugyan, de győztek a lábak. Biztos, hogy azért, mert ketten vannak és összefogtak, így könnyű, ezt a hülye is beláthatja. Na de nem magyarázom a bizonyítványomat, az elégséges szintet így is teljesítettem, többet futottam, mint eddig bármikor. Abban a percbe, amikor a lábaim sétálni kezdtek, ki is csúsztak alólam, legalábbis egyáltalán nem éreztem őket. Szörnyű volt! Megint lepergett előttem a mentős jövőkép, de az agyam okosan lázadt ellene, lázadt minden ellen. Sikerrel. Újra futni kezdtem, azaz, most ahogy ezt írom, nevetek... még hogy futni! Kocogtam, gyorsan sétáltam, osontam, nem is tudom. Futásnak azonban nem nevezném a legjobb jóindulattal se azt a dolgot, amit ott a Lehel tér környékén műveltem. Egyre többen viselkedtek egyébként hasonlóan és megnyugtatott, hogy nem vagyok egyedül. Nem volt már kedvem frissíteni se, komoly erőfeszítés lett volna a műanyag pohárért nyúlni, majd elhajítani azt.

Ekkor jött egy bácsi. Egy kb. 80 éves, szikár testalkatú, nagyon mosolygós bácsi. Ránézésre is lehetett tudni, hogy az életében már lefutott félmaratonok száma nagyjából ugyanannyi lehet, mint az életkora. Amikor mellém ért, éppen megint sétáltam egy kicsit. Nem sokat, de valószínűleg pont annyira néztem ki szerencsétlennek, amennyire gondoljátok, hogy 19 km után kinézhetek: nagyon. Amikor a bácsi mellém ért, rám nézett és ezt mondta: "Gyerünk kislány, közel a vége, fussunk be együtt!". Tündéri mosolya és kedves szavai olyan meggyőzőek voltak, hogy elhittem neki, az a hátralévő 2 km tényleg nem sok. Bólintottam, beszélni már nem volt erőm és elindultam vele. Kb. két és fél méterig bírtam a tempóját, intettem neki, hogy köszönöm, de menjen csak, nekem ez nem fog menni. Abban biztos voltam, hogy nem adom fel és ha beledöglök is, bevitetem magamat a célba a lábaimmal. Majdnem beledöglöttem. Igazából nem fájt semmim, levegőt is kaptam, de nem haladtam. Úgy éreztem, hogy mindent beleadok a futásba, mégis olyan a tempóm, mint egy másnapos, súlyokat cipelő, leszázalékolt csigának.
Úgy terveztem még pár órája, hogy majd az utolsó métereken szépen fogok futni, kihúzom magamat és célba érkezéskor olyan fotó fog rólam készülni, amit majd büszkén mutogathatok. Se. Nem tudom, hogy készült-e rólam fotó ott a célban, de őszintén nem is vagyok rá kíváncsi.

Beértem. 2 óra 36 perc futás után, 4 perccel szintidőn belül lefutottam a félmaratont. A célvonalon áthaladva, lelassítottam és megálltam, a térdemre támaszkodva fújtam egyet, amikor odajött egy lány, a nyakamba akasztott egy érmet és azt mondta, hogy gratulál, megcsináltam. Akkor kezdtem felfogni. Kiténferegtem a befutócsomagomért, leültem az első szabad helyre a fűben és percekig nem mozdultam. A másfél literes vizet azonnal megittam, de felfaltam az almát és a csokit is. Anyukám kólát hozott, életem legfinomabb kóláját! Nem tudom, meddig ültünk ott és azt se tudom, miről beszéltem anyukámnak, beszéltem-e egyáltalán (meglepne azért, ha nem). Feküdtem a fűben, az addig igen csak gyűlölt napsütésben hemperegve, a nyakamba akasztott érmet szorongatva. Becsuktam a szememet és egyre nagyobb büszkeséggel töltött el, hogy megcsináltam. Az utolsó km-ek gyötrelme elhomályosodott, a rakpartos élmények kerültek előtérbe, amikor öröm volt a futás, a sok mosoly, a jó zene, a szurkolók, akik tényleg jó, hogy ott voltak. Pillanatok alatt megszépült az egész és bár alig bírtam lábra állni, fáradt voltam, elhatároztam, hogy jövőre is belevágok ebbe a kalandba.

Ez a félmaraton nagyon sokat adott nekem. Elhittem azt, amit már annyiszor írtam, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Elhittem, hogy képes vagyok olyan dolgokra, amikhez le kell győznöm önmagamat. Képes vagyok a megújulásra, az akadályokon való átkelésre, hogy tényleg tudok akkor is mosolyogni, amikor senki más. És átértékelődött bennem a futáshoz való viszonyom is. Már nem féltem a záróbusztól. Tudtam, hogy akármennyire is nehéz a vége, a célban azt fogom mondani, megérte. Minden pillanata megérte! A hangulata, ahogy fut a város, ahogy akármerre nézek, futókat látok. Talán életemben először vittem véghez olyan dolgot, ami nem jött könnyen, amiért küzdenem kellett. Ez a 2,5 óra volt az az út, ami futkározóból futót varázsolt belőlem, ami megalapozta a továbbiakat. Azt a január elsejei élményt, amikor mindenki másnaposan fetrengett otthon, én meg futottam a Margitszigeten. Azt, hogy akkor is kimentem az utcára futni, amikor mások menekültek be a hideg elől. A tényt, hogy 1 óra körüli időt futok 10km-en és azt, hogy óriási élmény volt két hete a tűző napon 14 km-t futni a Hortobágyon.

Idén is készülök a szeptemberi félmaratonra. Sokan azt mondják, így már könnyű, hiszen már tudom, milyen...
 De ez nem így működik. Most, hogy tudom milyen, most sokkal nehezebb. Most akaratlanul is a tavalyihoz fogom hasonlítani a futást és akaratlanul is fogok mentőautós jövőképről vizionálni 17 km után. Viszont ez így a jó, ennek így kell lennie. Most ez a cél; javítani az időn és legyőzni a 17,5 km-es félelmet. Most a 17,5 km az "új záróbusz". Ez az új lehetetlen. És idén ismét neki vágok annak a kalandos útnak, ami fájdalmas lesz, de ami után biztos vagyok benne, hogy el fogok gondolkodni azon, hogy mikor leszek kész egy igazi maratonra...